2017. január 23., hétfő

Bessenyei Gábor: A jövő harcosai (Az Olimposz legyőzése 1.)


Marcell, ​Erik és Adria meghökkentő dolgot lát: valaki lezuhan az égből.  Ráadásul túléli. 

Kedvenc idézetek:
„A világ sem akar elpusztulni, küzd. Neki is van immunrendszere, ami jelzéseket küld, hogy segítséget kérjen. Ezeket a jelzéseket az emberek véletleneknek hívják.”
„Marcell ámulva nézett a lányra. Az előbb halálfélelmükben egymás kezét szorongatták, most pedig könnyedén viccelődik. Nem tudta, hogy Adria lelkileg ennyire erős, vagy a poénokkal pont a félelmeit próbálja leplezni.”

Kedvenc karakter: természetesen a Kéer
Borító: Nagyon szép munka, baromira illik a regényhez, bár enyhén spoileres
Történetvezetés: olvasmányos, logikus, egyszerű, úgy mutatja be a mitológiát, hogy nem érzed azt, hogy beléd akarja szuszakolni
Karakterábrázolás: szerethetők a karakterek, mindegyiknek van egyedi vonása, észrevehető a karakterfejlődés, bár szerintem a tulajdonságokat kissé másképp kellett volna kiosztani
Végkifejlet: remek lezárása van a regénynek, ennek a sztorinak vége, de olyan dolgokat lebegtet meg az utolsó oldalon, hogy egyszerűen olvasni akarod a folytatást!
Szerelmi háromszög: egyáltalán nincs, semmi romantika nincs benne, végre! Eltekintve a Kéer érzelmi kitörésétől Héraklész iránt, ami, valljuk be, valamilyen szinten érthető! ;)
Úgy érzem, ezt most frissiben meg kell, hogy osszam veletek, különben bennem ragad és mardosni fog belülről. Ez a regény fantasztikus volt! Először akkor találkoztam a könyvvel, mikor Bessenyei Gábor tavaly nyereményjátékot indított a blogján, ha jól emlékszem, és feltöltötte az első 6 fejezetet. Már akkor tudtam, nekem ezt a történetet olvasni kell, és milyen jól gondoltam. Elég sokat vártam ettől a regénytől, és azt kell mondjam, hogy elvárásaimon felül teljesített.
Ha valaki megnézi az olvasmány listámat, azért látszik belőle, hogy nagyon sok ifjúsági regényt olvasok, ez nálam egyfajta „Guilty Pleasure”, szerintem még 60 évesen is képes leszek Harry Pottert olvasni, és ugyanolyan kislányos örömmel fogok róla áradozni, mint annak idején… Aaahhh… újra kéne olvasni… Nah de eltértem a tárgytól. Szóval a lényeg, hogy szeretem az ifjúsági regényeket, de nem mindegy, hogy milyen. Azokat szeretem igazán, amin nem nézik hülyének az olvasót, nem azt éreztetik veled, hogy még gyerek vagy, úgyhogy úgysem értesz semmit a világból, hanem arra épít, hogy van egy kis sütnivalód. Nah ez a regény is ilyen. Úgy tárja eléd a tárgyi tudást, hogy nem tölcséren keresztül tolja le a torkodon, hanem élvezhető formában.
A történet arról szól, hogy adott három fiatal, akiknek vissza kell térni az ókori Görögországba, hogy megmentsék a világot, mert valaki az Istenek háta mögött ellenük tör. Nem sok felvezetés van az elején, majdnem, hogy egyből belecsöppenünk az események közepébe és elindul a nyomozás. Az egész könyv érdekes volt, cselekményes, fordulatos, és izgalmas. Bár néhol olyan érzésem volt, hogy ők sem igazán tudják, hogy most mégis mit kéne csinálni? Kapkodtak egyik nyom után a másikhoz, de nem tudják összerakni a morzsákat, de végül is a végére összeállnak a hiányzó láncszemek. Én valamiért sejtettem, hogy ki lesz a bűnös, de szerintem csak női megérzés volt, a végén jól volt levezetve az egész. Nagyon sok mitológiai alakkal találkoznak hőseink kalandjuk során, például Zeusz, Pallasz Athéné, Héraklész, Midasz király és még sorolhatnám. De nem fogom, ha kíváncsi vagy rájuk, olvasd el a könyvet ;)

Amit kissé nehezményezek, hogy mindhárom gyerek úgy van beállítva, mintha mit sem tudna a mitológiáról. Elhiszem, hogy az ilyen korú gyerekeket nem feltétlen érdekli ez a világ, bár szerintem igen, de kb. egyik mitológiai történetet sem ismerték. Az, hogy nem ismerték fel a személyeket, az még megbocsájtható, én se gondolnám, hogy Zeuszon, Pallasz Athénén vagy Héphaisztoszon kívül bárkit felismertem volna, de azért a történetek nagy részét ismertem. Erik vágta még leginkább a borsót. De ő meg annyira ellenszenves volt nekem néha, hogy legszívesebben fejbe vágtam volna egy szívlapáttal, de az gyermekbántalmazás lett volna, úgyhogy inkább meggondoltam magam. Végig szenvedett az egész könyv során, nem akart ott lenni és ennek hangot is adott, és ezt nem szerettem benne. Eleinte tetszett, hogy ő reálisan látja a dolgokat és fél a küldetéstől, de egy idő után már kissé sokalltam. Marcell meg olyan tudatlan volt, hogy hihetetlen. Szerintem őket össze kellett volna gyúrni. Vagy Marcellnek kellett volna a tudás, vagy Eriknek a tettrekészség, de így mindketten kissé hiányosak voltak nekem. Szerintem egy vezető alkatnak nem csak azért kell vezetőnek lennie, mert bátor és tud döntéseket hozni, hanem mert van egy alapvető intelligenciája is, és én ezt kissé nehezményeztem.

A Kéert imádtam, nem tudtam mi ez a hype körülötte, de már teljes mértékű egyetértésemnek kell, hogy hangot adjak. Annyira bírtam, hogy nem ismeri a modern világot. Mi az a tv, hogy kell telefont tölteni, mindig olyan helyeken bukkantak fel az ilyenek, hogy oldották kissé a feszültséget. És a személyiségfejlődés nála (meg Eriknél) érzékelhető leginkább. Eleinte csak egy menekülő Isten, a végére viszont megtanul szinte barátaiként gondolni a gyerekekre. Nagyon szimpatikus volt.
Meg amit még nagyon szerettem, hogy tele van olyan élethelyzetekkel, ami kis semmiségeknek tűnhet, de van, akinek hatalmas dolgok, mint például ez: „Kifejezetten utálta, hogy ilyen boglyas, mindenfelé álló haja van. Próbálta már hajvasalóval kiegyenesíteni, de az csak ideig-óráig segített, és neki nem volt türelme minden alkalommal ezzel foglalkozni.” 21. oldal Ez annyira tipikus én! Nekem mondjuk nem boglyas, csak hullámos a hajam, de annyira utálom, hogy ha kivasalom két óra és újra hullámos, bármit teszek rá. Nem is értem, hogy férfi írónak, hogyan jut ez eszébe? Eszméletlen. Meg, hogy olyan kérdéseket tesznek fel, ami engem is érdekel, épp Akhilleuszról és a sarkáról van szó, amikor Adria megkérdezi: „- Akkor miért nem fordította meg, hogy ott is bevizezze?” Szerintem teljesen jogos kérdés, és kicsit lejjebb választ is kapunk rá.
Amit meg majdnem elfelejtettem megírni, az a könyvben fellelhető apróságok. Imádtam a fejezetek címének és az első betűknek a betűtípusát, valamint a kis görög motívumokat, nekem nagyot dobtak a hangulaton, hatalmas piros pont. A fejezetek meg úgy vannak befejezve, hogy mindig az az érzésem volt, hogy nah csak még egy fejezetet, nah ezt még muszáj megtudom, szóval olvastatta magát rendesen, és tele van jobbnál-jobb felvetésekkel, amit engem többször is elgondolkodtattak.
A könyv alapjában nagyon humoros, több helyen hangosan felnevettem. Az egyik képből láthatjátok, mennyi idézetet megjelöltem olvasás során. Egyszerűen imádtam ezt a regényt, nagyon örülök, hogy nem úgy kezdtem el olvasni, hogy még nem volt meg a folytatás, most viszont egyből neki is állhatok, baromi kíváncsi vagyok a folytatásra. Ha még esetleg nem jöttetek volna rá, azért kiírom, hogy

nálam ez a könyv 5/5.

Két képregény forrása: Bessenyei Gábor blogja

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése