Liv meg van rökönyödve: Secrecy ismeri a legféltettebb
titkait! De hogyan tudhatta meg? És mit rejteget előle Henry? Vajon miféle
sötét alak garázdálkodik éjjelente az álomvilág végtelen folyosóin? És miért
kezdett el Liv húga, Mia hirtelen alva járni?
Kedvenc idézetek:
„– Olyan rózsás és friss az arcotok, mint két
svájci alpesi lánynak.
– Azok fagyási sérülések – felelte Mia.”
„De egyúttal az is kiderül belőle, milyen
sokoldalú ez az álomügy. Alapjában véve soha nem tudhatjuk, hogy tényleg ébren
vagyunk-e. Talán nem is vagyunk igaziak, csak valamelyik álomban létezünk.”
„Logikus
magyarázatot erre az álomügyre azonban én sem tudtam adni. Az egyszerűség
kedvéért az „abszolút logikus magyarázattal bíró,
pszichológiai-természettudományos jelenségek” kategóriájába soroltam,
„amelyeket sajnos a tudomány mai állása szerint még nem lehet tökéletesen
megmagyarázni”.”
Kedvenc
karakterek: Liv, Grayson, Henry, Mia.
Borító:
Nekem nagyon nem tetszik ez a szín, az első rész sem volt a kedvencem, kicsit
dedós benyomást kelt. Utólag látom rajta az utalásokat, de nem az én
világom.
Végkifejlet:
nem igazán függővéges, kissé kiszámítható. Reméltem, hogy másképp alakul. Talán
a harmadik részben.
Moly.hu, Kiadó:
Könyvmolyképző, 2016, 340 oldal
Egy kihívás
miatt vettem kézbe ezt a könyvet, ugyanis a molyon futó „olvassunk minden
hónapban ifjúsági regényt” kihívásra ezt választotta nekem a kihívás gazda.
Olvastam az első részt tavaly, és kifejezetten tetszett, biztos voltam benne,
hogy folytatom a sorozatot, így viszont előrébb jött a TBR listámon. Kivettem a
könyvtárból és pár nap alatt ki is végeztem. Ez alatt a pár nap alatt elég sok
helyre magammal vittem, voltunk Győrben a Duna-parton, Dunaújvárosban és persze
Székesfehérváron. Mivel egy sorozat második részéről van szó, ezért az értékelés
esetleg spoilereket tartalmazhat az első kötetre vonatkozólag. Kérlek, csak
azután olvasd el, ha már az első kötettel végeztél!
Történetünk
nem sokkal az első rész után játszódik, Liv és Henry jól kijönnek egymással,
Grayson befejezte az álomjárást, Jasper külföldön van, így vele egész kötet
alatt nem is találkozunk, Arthur és Anabel pedig közutálatnak örvend, mármint
álomjáró körökben, ami teljesen érthető. A családi élet folytatódik tovább,
megismerjük Ernest anyját, aki nem szívleli a Silber családot, és ennek hangot
is ad, az érzés igazából kölcsönös, egyik fél sem igyekszik túlságosan a másik
fél kegyeibe férkőzni, kivéve Liv és Mia anyját. A suliban sem áll meg az élet,
Secrecy folyamatosan pletykálkodik a blogján, erről megtudunk pár érdekes
információt a kötet végére, de hogy ki lehet ő, az majd csak a harmadik részben
derül ki, ezt ígérte az írónő a könyv végén. Időközben Mia alvajárásba kezd,
ami kissé aggasztó, mert elég veszélyes helyzetekbe keveri magát, elég nagy
erkölcsi dilemmát okozva ezzel Livnek, hogy beavassa-e a titkos világába, ezzel
felborítva a lány álmait vagy megpróbálja másképp megvédeni? Próbálják
kideríteni, mi állhat a dolog mögött.
Azt
szeretem leginkább ebben a könyvben, hogy nagyon valóságos. Akár velünk is
megtörténhet. Nincs benne természetfeletti erővel bíró varázslény, nincsenek
szörnyek, nincsenek démonok (vagy legalábbis még nem jött elő), hanem egyszerű
emberek, akik az álmaik manipulálása révén tesznek szert különleges élményekre.
Előfordul, hogy álmaidban erős vagy, a való életben viszont simán lekungfuzik
egy lány. Nem attól leszel hős, hogy képes vagy mágiát használni. Nem is igazán
van szó hősökről ebben a sorozatban.
A kötet
tele van érzelmi hullámvölgyekkel, dilemmákkal és megválaszolni való
kérdésekkel. Nagyon tetszik, hogy olyan problémákra világít rá, amik a
fiatalokat igazán érinti, mint az első szerelem, a szexualitás, a bizalom,
kommunikáció a kapcsolatokban (akár szerelmi, akár másmilyen). Valós és igen
fontos problémákra helyezi a hangsúlyt, mindezt olyan szöveg- és
eseménykörnyezetbe helyezve, ami érdekes, gördülékeny és fiatalos. Nincs benne
túl sok csöpögés, nincs benne szerelmi háromszög, viszont kellő dráma van
benne. Olvasás közben mindenféle érzelem megmutatkozott bennem, nevettem,
sírtam, örültem, bánatos lettem. Egyedül az izgulás marad ki. Ebből a
szempontból az első kötet jobb volt, mert annak a vége, a kriptás jelenetek tényleg
izgalmasak voltak.
Minden
fontosabb szereplőt meg tudtam kedvelni, mindegyikükben található olyan
tulajdonság, ami egyedivé teszi őket. Nagyon szeretem Liv és Grayson
kapcsolatát, igazán jó barátság alakul ki köztük, nem szeretném, ha az írónő
ezt elrontaná egy szerelmi szállal, attól eléggé kiakadnék. Liv egy nagyon
szimpatikus tinilány, imádom a csípős nyelvét, használhatná többet és lehetne
egy kicsit bátrabb. Amit még nagyon bírok a könyvben, az a lábjegyzetek. Azok
is hozzájárulnak ahhoz a valóságos érzéshez, amit az egész kötet áraszt
magából. Azon viszont elgondolkodtam, a függeléket olvasva, hogy ha a hozzánk közel álló személyek ajtói a mienk mellett van, mi van azokkal, akik a közelállóink közelállói? Mert aki nekem barátom, az nem jelenti azt, hogy az ő barátja az én barátom. Viszont akkor az ő ajtaja közelében kellene lennie a barátja ajtajának. De ott az én barátaim/családom ajtói vannak. Mert ugye a folyosó egy és ugyanaz mindenkinek. Szóval ez egy kicsit katyvasz nekem.
Amit még
nagyon szeretek, hogy a valóság és az álomvilág megítélése. Hogy valaki inkább
szeret az álomvilágban élni, mert azt úgy alakíthatja, ahogy szeretné, mások
inkább elhatárolódnak tőle, mert nem tudják, milyen veszélyeket rejt. Grayson
nem érti, hogy Henry és Liv miért nem a való világban élik ki magukat, miért az
álmaikban találkoznak? Henry pedig úgy véli, hogy mivel ők tudatosan álmodnak,
ezért az is ugyanolyan valóság. Szerintem ez egy tök érdekes téma és tök
érdekes meglátásokat lehetne ebből kihozni. És akkor még nem is beszéltünk az
álom az álomban jelenségről. Mi van, ha a valóság nem is valóság, hanem álmodunk,
csak nem tudunk róla? Mi van, ha mi nem is létezünk, csak valaki más
fantáziájának szülöttei vagyunk? Filozófiai
mélységekben lehetne erről külön regényt írni.
Az anyjuk
ebben a kötetben sem egy minta anya, bár kevés szerepe van, inkább mondható
nővérnek, mint anyának. Ez az egyik, amit kicsit sérelmezek, nem épp olyan
példa, amit a tiniknek látniuk kéne. A nagymama karaktere is megérne egy külön
misét, nem tudom, mennyire hűen ábrázolja az arisztokrata felsőbb osztályt, de
eléggé kellemetlen nőszemély. Nyíltan megmondta a fiának, hogy ő nem akarja,
hogy ezzel a nővel együtt legyen, és nem hajlandó Lottienak még a nevét sem
megjegyezni, úgy viselkedik vele, mint egy cseléddel.
A másik,
amit nehezményezek, az a szexualitás megítélése a könyvben. Mia és Liv az
apjuknál töltik a téli szünidőt, mialatt Secrecy újra tevékenykedik, idézem:
„Tíz teljes napig – de kétlem, hogy Henrynek nagyon hiányozna a
barátnője. Inkább amolyan plátói kapcsolat van kettőjük között – már hónapok
óta együtt járnak, de még mindig nem feküdtek le egymással. Csak csókolóznak
meg fogják egymás kezét… hm, nem tudom, mit gondoljak erről…Mivel mindannyian
tudjuk, hogy Henry Harper nem épp a visszafogottságáról híres, nyilván Liven
múlik a dolog. Vajon prűd? Vagy frigid? Vagy olyan vallási közösség tagja, ahol
tilos a szex a házasság előtt? De az is lehet, hogy csak egy kicsit le van
maradva szegényke a korosztályától.” (Kerstin Gier: Az álmok második könyve,
41. oldal)
Nem
tudom, ti hogy látjátok ezt, de szerintem ez egyáltalán nem az üzenet a szexről,
amit a fiataloknak közvetíteni kéne. Liv össze is zavarodik ettől kissé, kicsit
rágja is magát ezen, még Henrynek is felveti, hogy talán ő nem elég jó Henrynek
ilyen téren. Szerintem attól még egy 16 éves sem lesz prűd, mert pár hónap után
nem engedi, hogy ágynak döntsék.
 |
| Nekem ez jobban tetszik |
A harmadik,
amiről meg kell említenem, hogy szerintem nem feltétlen jó dolog, az a
problémák felvetése, azok megbeszélése és következményeik. Van egy ilyen rész a
könyvben:
„Néhányszor elgondolkodtam már azon, nem kellene-e mélyebbre ásnom, és feltennem Henrynek azokat a kérdéseket, amelyek az elmúlt néhány hónapban eszembe jutottak, de inkább hagytam. A regényekben és filmekben arról a barátnőről, aki mindig mindent pontosan tudni akar, legtöbbször kiderül, hogy egy kontrollmániás némber, akiből hamarosan exbarátnő lesz.” (Kerstin Gier: Az álmok második könyve, 56-57. oldal)
Kérdem
én, ha ilyet meglát egy mai 16-17 éves, mennyire lesz kedve a barátjának
felvetni, hogy neki nem tetszik, hogy nem árul el magáról semmit? Hogy bántja
az, hogy olyan emberek többet látnak az életéből, akik nem állnak ilyen közeli
viszonyba vele? Ha azt látja, hogy emiatt kidobhatják? Hogy fogja neki
elmondani, ha valami nem tetszik neki, ha valamitől boldogtalan? Ez egy újabb
olyan üzenet, amit szerintem nem kéne az ifjúság elé tárni.
Most, hogy
a negatívumokat eléggé kifejtettem, azt is el kell mondanom, hogy ennek
ellenére nem tartom rossz könyvnek, kifejezetten tetszett, talán még jobban is,
mint az első rész. Viszont nem kell tőle intellektuális extázist várni. Egy
nyári, könnyed lányregény, ami nincs telepakolva rózsaszín felhőkkel és
csillámporral. Van benne megható és szomorú jelenet, viszont a problémák nagy
része megoldható lett volna azzal, ha a szereplők kommunikálnak egymással.
Kíváncsi leszek a folytatásra, már csak azért is, mert nem tudom, ki lehet
Secrecy, remélem valami normális magyarázat lesz rá, és nem lesz olyan érzésem,
hogy csak random bedobják a bombát. A szereplők szerethetőek, a cselekmény
annyira realisztikus, hogy akár veled is megtörténhet és kifejezetten érdekes
módon volt megoldva a „főgonosz” karaktere. Ha azokat a dolgokat leszámítjuk,
amiket negatívumként írtam le, akkor nagyon jó kis könyv, a maga műfajában.
Nálam ez a könyv 4/5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése